Nem vagyunk egy nagy étterembe járó házaspár. Egyrészt mert nem engedhetjük meg magunknak, másrészt azért, mivel általában kiborítok mindenkit. De ha mondjuk fordítva sülne el a dolog, akkor lehet ők borítanának rám visszakézből egy menüsort.
Egy vasárnapi deprimált állapotomat feldobva a férjem felvetette, hogy meghív valahova. Nem izgultam azon, hogy rossz helyre visz, mert mióta kimutatták a gluténérzékenységet nálam és odafigyelek erre, azóta semmitől sem kell fosnom. Kinéztem egy helyet a belvárosban aminek egész jó neve volt, és ahonnan sok celeb is posztolt.
Legfőképpen azt, hogy mit evett ingyen egy "hashtag" kíséretében.
Amikor beléptünk az illusztris helyre, három pincér nézett ki minket rögtön a maszkukon keresztül. Nem voltunk kiöltözve, de feltételeztem, alul ugyancsak. Megkérdezték, hogy mit szeretnénk? Szívem szerint azt válaszoltam volna, hogy egy köteg pénzt, de egy tál étellel is beérjük. Feltettem a kérdést, hogy gluténmentes étellel szolgálnak-e? Másoknak biztosan, ez a hanglejtésből kiderült. Aztán csak betessékeltek minket a gyönyörű virágokkal kidíszített terembe, és egy sarokasztalhoz le is ültettek, közvetlenül a vécé mellé. Koromnal fogva biztosan inkontinenciában szenvedőnek néztek, a férjemet meg prosztatásnak. Kerestem a kutyákat is bőszen, mert az asztal alatt ivótál is volt, és azt már nem feltételeztem, hogy egy pedikűr szolgáltatás is része az ebédnek.
Itallapot is kaptam, hogy a behugyozás mellé egy szélütéssel is gazdagodjak, az árakat megpillantva. Érdekes módon a férjem nem az itallapot leste, hanem egy mély dekoltázst a szomszéd asztalnál. Sakkozni nem lehetett a távolság miatt, de ez a királynő nekem rögtön mattot adott a baseball sapkával takart, mosatlan hajammal együtt. Minden asztalnál ülő felső ruházatán virított egy márkajelzés, az enyémen csak a reggeli kávém lenyomata volt. Nagyon éhes voltam már, de muszáj volt kimennem a mosdóba. Ott, tán a vírus miatt itt rekedt két úrinőnek látszó közel- keleti nő közül az egyik, épp a lábát mosta a csapnál. Elsomfordáltam a vécébe és próbáltam előkelő üzemmmódban pisilni, és nem egy Niagara-vízesést is meghazudtoló, zuhatagsort kiadni magamból. Külön imádkoztam, hogy a reggeli kemény tojás erjedése a beleimben, ne most kezdődjön meg! Amire kijöttem, a két nő már elhagyta a mosdót, és a tócsát nekem kellett utánuk feltörölni a zsebemben lévő zsebkendővel, nehogy elessek. A hirtelen felegyenesedő mozdulatommal viszont sikerült lefejelnem a kézszárító berendezést. Így, már nemcsak az éhségtől, hanem a fájdalomtól is szédültem.
Visszamentem a helyemre, és félájultan megrendeltem a gluténmentes, kissé túlárazott opciókat. Amikor már az egész vendégkör vagy háromszor kicserélődött, meghozták a mi ételeinket is.
Nagyon jól nézett ki, egy egész élet se lenne nekem elég, hogy ilyen formán el tudjam rendezni a különféle zöld salátákat a tányéron. Márcsak a húst kellett alattuk valahogy megtalálni. Rá is leltem egy kis öntettel leöntve, és félig nyers állapotban. Mondtam is a férjemnek, ehhez el se kellett volna jönni otthonról, ilyet én is tudtam volna produkálni. A pincér vagy kétszer odajött, hogy italt ajánljon, biztos látta, hogy nem nagyon csúszik a husi. A férjem nem azt evett, hanem tonhalas tésztát. Valószínű a vírus miatt felhalmozott konzervkészletüktől akartak szabadulni, mert jó sok szardínia került a félig megfőtt tészta tetejére. Sajtot is kapott a tetejére, de a kalcium hiányát a mennyiségből kifolyólag nem tudta vele pótolni. Mivel éhesek voltunk, ezért elfogysztottuk az ételeket. Kárpótolt minket a fenséges ízkombináció helyett, a vendégek minket való bámulása. Biztos adóellenőröknek véltek minket, főleg a budi mellett, gondolták, razzia esetén lehet a hely még a rolót is lehúzhatja. Desszertet nem fogyasztottunk, fogyókúrára hivatkoztunk, nem a pénztárcánk karcsúságára.
Kártyával fizetett a férjem, de a terminál nem működött. Arra gondoltam, tuti a pincérekkel összebeszélt az uram, mert tudta, hogy nálam mindig van kézpénz, és biztos át akarta testálni a fizetés jogát.
Mondtam, hogy inkább mosogatok, vagy természetben fizetek. Erre a fiatal nők körülöttünk, akik biztos ebből éltek, kíváncsian felénk fordították a fejüket, s dugták a bankkártyájukat egy hirtelen mozdulattal a táskájuk legmélyebb bugyrába.
Mivel öregnek és nemkívánatosnak tituláltak, erre rögtön még a terminál is beindult, ők nem.
Még utoljára körbenéztem, és megállapítottam, hogy inkább egy népszerű étteremlánc kínálatával fogom legközelebb beérni.
